Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan áldozta fel magát egy betyár a bujdosó honvédekért?

2011.02.10
Amikor a mi dicsőséges szabadságharcunk elhanyatlott, sok-sok honvéd kényszerült bujdosásra. Haynau, a véres kezű minden igaz magyart halálra keresett, s aki meg tudott menekülni tőle, erdőkben, nádasokban, hegyek közt bujdosott, vagy országhatáron túl. S csak nem lett jobb, mert Haynau után is akadtak idegen szívűek elegen, a gyűlölt Bach-huszárok , akik zsandárnak a legrosszabbak voltak, és a becirkerek, akik segítettek nekik, mivel hol nyíltan, hol meg alattomban szimatoltak a gyanúsak után. Ilyenek elől menekült titokban Zsadány felé két honvéd: egy őrnagy és egy közvitéz. Merthogy Zsadány határában akkor nádrengeteg suhogott a szélben, a híres Sárrét. Akkora, hogy három megyét is megfeküdt, s még a negyedikből is egy darabot. A falutól nem messze kezdődött a nádrengeteg, és csak a keresztben futó Körös miatt szakadt meg. Zsadány, Dobai, Iráz látszott a kis szigetről. A rideg csordák világában, mikor a jószág sokszor még télen is kinn maradt, itt húzódott meg pihenni meg delelni. S vélük persze a rideg pásztorok. De éltek itt vízi emberek is, azok is mind isten szabadjai: halászok, pákászok, csíkászok, darvászok meg réti méhészek sokan, és vetődött közéjük sokszor betyár is, ha a pandúrokkal meggyűlt a baja, s el akart tűnni a puskacső elől. Mint Dobos Gábor, a híres sárréti betyár is nemegyszer. Megesett az is, hogy többedmagával jött el ide, mert jóféle halászlét kívánt a gyomra, vagy csak a tűz mellett jobban esett tűnődni a keserves, beborult világról. A régiek így mondják legalábbis. Nem is egy ilyen szigetről meséltek a vízi emberek, akik a nádasok jó ismerői voltak. Komádi határában is volt egy ilyen, s tán ott is húzódtak meg bujdosó magyarok. Ez a mi két vitézünk is régen lakta már azt a másik szigetet. A tél fagya ellen úgy védekeztek, hogy nádtövet, kákatövet, tehénganét tüzeltek, a vízi emberek meg értették a módját, hogyan kell a nádkunyhót sárral kívül-belül jól betapasztani, hogy a szél kívül maradjon, és csak a füst találjon nyílást magának, ha tüzelnek odabenn. Márpedig tüzelni kellett, mert a tél nem kímélte az embert. Volt egy öreg pákász, bizonyos Józsi bácsi nevezetű, aki bundát is szerzett nekik valahogy, igaz, jó ember volt, hányszor vitt a környék népétől nagy titokban, dugva küldött szalonnát, kenyeret, zsírt! Mert az emberek, a szegényebbje is, jó szívvel voltak a bujdosók iránt, volt, hogy télen el sem fért a kunyhóban már a sok kóstoló. Úgy voltak az emberek vele mind, hogy amíg azok ott rejtőznek a honvédruhában, nincs vége a szabadságnak sem. De nem verték dobra persze, kik lapulnak a nádas dombján, mert a becirkereknek mindenütt voltak kopóik, s júdáspénzért hajlandók lettek volna elárulni bárkit. De az erre legeltető rideg pásztorok meg a betyárok egytől egyig kemény emberek voltak, az eszük meg mindig előtte járt a kopóknak. Jól ismerték a rejtekhelyeket, aztán ha kellett, segítettek is. Mondják, hogy még bort is vittek a betyárok az orosi csárdából ki a szigetre kulacsban. Mondják, a szabadság volt az istene a betyárnak is. Régi mondás az is, hogy amit két-három ember tud, azt már igencsak mindenki tudja. Így szimatolták meg a zsandárok is, hogy itt valahol találhatnak valakit, ha keresnek. Hárman voltak, s a nádasig merészkedtek. Az orosi csárdából kiforduló egyik betyár, a Pista észrevette, hogy baj van, s valósággal belekötött a puskás, fitető zsandárokba. Arra sem hagyott időt már magának, hogy a csárdába visszamenjen segítségért, meg tán nem is volt ott több betyár, meglehet, hogy csak egymaga ivott a csárdában. Nekilódult lóval a zsandároknak, előkapta a puskáját, és odakiáltott nekik: - Na, hé, tán minket kerestek! Ebadta kutyák! Nem bújunk mi előletek, gyertek, ha mertek! A három osztrák erre visszafordult, motyogtak ott valamit egymás közt, és megindultak ők is a betyár felé. A nádas szélén vigyázó pásztorok jól látták, mire megy ki a dolog, s az egyik szaladt a két bujdosóhoz, hogy hagyják ott a kunyhót, húzódjanak a nádas mélyébe, ahová idegen már nem ismeri az utat. Aztán szép csendesen visszaállott a társa mellé, s nagy pipával őrizgette tovább a jószágokat. Erre várt a betyár, s elkezdett szép csendesen visszafelé kocogni a lóval, de az osztrákok rákiáltottak: - Petyár! Odd meg magad! Csakhogy nem termett még a földön olyan betyár, aki erre a szóra eldobja a puskáját, akkor sem, ha hárman vannak egy ellen, hanem szép csendesen megfordítja a lovát, s visszacéloz! Egy zsandár máris lefordult a lóról, elterült, mint a sózsák. A két másik rálőtt, a lábát, a vállát érte a két golyó. Közel voltak a zsandárok nagyon, nem volt idő puskára tölteni, de ott volt még a hosszú csövű pisztoly a nyeregkápában, és megint lefordult a lóról egy zsandár. A harmadik már menekülés közben, vaktából lőtt a sebesült betyárra, s most a nyakán találta a golyó. Megszédült tőle, rádőlt a lovára, az meg vitte be a nádasba, holtan esett le a hátáról. Akkor a ló megállott, felnyerített olyan keservesen, hogy a pásztorok, akik mindent láttak, s olyanok voltak végig, mint a szikla, megborzadtak bele. Ölükben vitték a betyárt a honvédek kunyhójáig, a két zsandár meg ott maradt kinyúlva, szétgurult sapkákkal a gyepen. Visszaóvakodtak a honvédek is, nézték a csupa vér betyárt megilletődve. Bajtársak közt esik meg az ilyesmi, hogy az egyik az életével menti a másikat. Szeme van a nádasnak: ez is nagyon régi mondás. Mindenünnen gyűltek az emberek, alig fértek el már a szigeten, és mégis olyan nagy csend volt, hogy csak a vízimadarak kiáltása hallott. Józsi bácsi meg, az öreg pákász épp valamilyen faluból hozott élelmet nagy vászonszütyőben. A lövöldözésből is tudta már, hogy nagyobb a baj, mint máskor, s úgy állt ott a betyár fejénél, mintha élete végéig ott akarna állni, levett süveggel. De végül is az őrnagy belefogott a búcsúbeszédbe. De nem úgy beszélt, mint ilyenkor szokás. Mindenki helyett mondta, amit mondott, nehéz életű szabad emberekről, akikben a szabadság óhajtása a szív nemességével ikertestvér. Zúgott az ima, azután a zsoltár: „Az embereket te meg hagyod halni...” Pacsirta vitte szét a dallamot az ő vékonyka hangján, a madár is megérzi, mikor énekeljen. Esteledett már közben, vékonyan feljött a holdvilág is. Ott a szigeten ásták meg a sírt, és könnyezett még a keményszívű is. Leengedték a gyékénykoporsót a földbe, és illendően ráhordták a halmot. Szép kis fejfát szúrtak a fejéhez, rajta írás: „Itt nyugszik Pista, a betyár, élt harminc évet, meghalt a hazáért.” Aztán ahogy telt-múlt az idő, hozott valami jót is. Garibaldiék nagyon szorongatták már Ferenc Jóskát, egyezkedni kellett a magyarokkal, szabadultak a bujdosó honvédek. Ez a kettő is. Egyszer visszajöttek négylovas hintóval meg egy nehéz diófa koporsóval, abban vitték Pista betyárt az őrnagy falujába, családi sírboltba. Erdélyi székelyek voltak a mi bujdosóink, az egyik orvos, a másik ezermester. Nevük azóta feledésbe ment, de mesélik a bujdosásukat, ahol a betyároknak is csak a híre maradt meg, meg a három megyét megfekvő, suhogó nádasrengetegnek is.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.