Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alföldi zsiványok (2.)

2011.05.04

Nem, csak azért sem írok Rózsáról, a betyárok csillagáról, a nagyparasztról. Írtam róla eleget. Na, jó, egyetlenegy, nem annyira ismert történetet elmondok.
Egyszer a régi Szögedében Rózsa Sándorról játszottak valamit a színházban. Sándor megtudta, embereivel megjelent, és annyit mondott:
Csönd! Akinek órája, ékszöre, pé’ze van, hozza ide! Né várják, hogy én mönjek oda érte!
Mikor összeszedte a zsákmányt, azt mondta:
Na most igazán Rúzsa Sándor játszott kendtöknek! Ezt akarták, nem?! Fértályóráig sénki sé mozdújjon, mer’ embörhalál lösz!
Ezzel vége volt a performansznak.
Sok rablást, fosztogatást követtek el az ő neve alatt: minden pusztai vad, minden futóbetyár nemesi kutyabőrrel felérőnek tartotta, ha Rózsa Sándor cimborájaként tűztek ki a fejére vérdíjat. Maga a banda körülbelül ötven emberből állott, és adott feladatra álltak össze. De amikor 1848-ban beálltak Perczel Mór seregébe harcolni a rácok ellen, akkor voltak úgy kétszázan.
Én most inkább a lókötés művészetéről ejtenék pár szót, melyben kétségkívül Sándor bácsi és legényei vitték a prímet. A róla szóló leírásban meg Tömörkény István. (A szegedi köz- és váltóírókról most szó se essék.)
Hiába vannak borjú nagyságú kutyái, hiába kel föl maga is éjszaka, a gazda csak a reggeli itatáskor veszi észre, hogy eltűntek a legjobb lovai. A jászol elől hiányzik a kötőfék, s odalett vele a ló is. Azután jön a hiábavaló keresés. A lókötés művészetében az is benne rejlik, hogy megvan a maga két szezonja, az ősz és a tavasz. Ilyenkor se kalászos, se kukorica nem állja útját a lovasnak. A szántás, a tarló csak addig ér valamit, amíg egy út kerülközik, ahol eltűnnek a nyomok. Télen például sohasem kötnek lovat. A zsiványvirtus az volt, hogy a lókötő (a szó igazi értelmében) kivezette az egyik tanyából a lovat, átvágtatott vele a másik tanyához, vagy egy óra járásra. Ott kihozta a hámot és az istrángot, és ment a harmadik helyre, ahol a kocsi volt elrejtve. Ott aztán befogta a lovat, és szép nyugodtan elhajtott vele a vevőhöz vagy az orgazdához. De hát mi volt ez ahhoz képest, amikor egész gulyákat tereltek el, de úgy, hogy nyomukat sem találták többé?

Amikor Sándor bácsi (akkor még fiatal legény) kiszabadult az első rabságából! Azért ezt mégis elmondom. Legelőször is persze lovat szerzett magának. Lovat venni neki nem volt szabad, lopni meg még kevésbé. Ő tehát pénzt adott egy ismerős fuvarosnak, aki vett számára egy lovat (a kor autóját) a csiszártól. Amint a lovat megkapta, a lócsiszár után eredt. Visszavette tőle a ló árát, de csak azt. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s nem is rabolta, csak a saját pénzét kérte vissza. Ez aztán a zsivány logika!
A múlt-múlt század nyolcvanas éveiben, jóval a Víz után, amikor már egy évtizede véget ért Ráday Gedeon kormánybiztos és Laucsik Máté vizsgálóbíró küldetése, s elméletileg egy szál zsivány nem volt Szegeden és környékén, nos, akkor történt a legmerészebb lókötés.
Az áldozat, Baity Trivó, a jómódú szerb gazda is úgy vélhette, hogy a zsiványkorszaknak vége. Nemcsak a vagyonáról volt híres, hanem arról is, hogy gyönyörű telivéreket nevelt. Hát erre fájt a foga Rózsa hajdani jobbkezének, Nemes Nagy Pálnak és fiának, Péternek. Még egy emberre volt szükségük a vállalkozáshoz. Na meg egy lovas kocsira. Hát loptak egyet. Egy sárgásbarnát, egy lóval. Akárcsak ma, amikor lopott gépkocsival mennek rabolni.
Délután mentek át a szegedi hídon Újszeged felé, este tízkor már megint ott álltak az újszegedi vámháznál, hogy megvegyék a négyszögletes, közepén lyukas fém hídbárcát. Ekkor már csak két ember ült a kocsin, a harmadik gyalogosan ment utánuk. Hogyha valami baj történne, a harmadik híradással lehessen.
És baj az lett. Túl feltűnő volt a két ragyogó kinézetű ló, amely szinte két lábon és gyeplőszáron repítette a kocsit. Az eredeti ló, amit szintén loptak, a saroglyához volt kötve. Vajon melyik lóidomár mert volna soha gyeplőt nem látott telivéreket hámba fogni, és éjjel nekivágni az útnak? A Nemes (szegediül Nömös) Nagyok megtették.

Hunnan, atyafiak?, kérdezte a hidat őrző egyik rendőr, Kocsis György nevezetű.
Csak innen, Torontálból, felelték a kocsin lévők. Torontál megye akkor még Magyarországhoz tartozott, akár Bács-Bodrog, Csanád, Temes meg a többi.
Hát aztán huva?
Csak majd ide, Csongrádba.
Tán a vásárra?
Arra hát, mondta a Nemes Nagyok közül való Pál.
De hisz nincs is ott vásár!, mondta a röndér.
Már hogyné vóna, mikó’ van, mondták a kocsin ülők.
Aztán mit keres ez a harmadik embör a kocsi körű’?
Hun?, kérdezte Nömös Nagy Pétör álmélkodva. Miféle embör?!
A harmadik ember már rég legurult valahol a töltésoldalon. Kocsis György közrendőrben ágaskodott a gyanú, szegediül a gyanóság.
Ha vásárra mönnek kendtök, bizonyosan itt van a luvak passzusa magukná’!
Itt hát, dörmögték a kocsiról.
Na lépjenek csak lé onnan!
Jobb a kocsin nyomorogni, mint gyalog kényösködni!, mondta az öregebbik Nömös, akinek szép, becsületes magyar ábrázatot adott az Úr, nem úgy, mint a fiának, akinek már a szeme sem állt jól, nem beszélve a bajszáról, amely úgy állt, mint Krisztus tűzrevalója. Vagyis össze-vissza.
Hát akkó’ mönnyünk a város istállójába, majd ott mögvizitálják a luvakat!
Mönnénk mi, mondta a fiatalabbik férfi a kocsi ülése mögül, csak nem tudjuk mőre kő’ mönni.
Majd én mutatom az utat, mondta a rendőr, és felült a bakra. Elindultak.
De takaros lovai vannak kendnek.
Ló elli a csikót, de az abrak az anyja, felelte Nömös Nagy Pál.
Szép, vékonyan vasa’t kocsi ez, folytatta a dicsérést a város cselédje.
Szömre szép, mondta az idősebbik férfi, de zörgős. Fakó kocsi, kendörhám, nömös embör, szűrdolmány. Hiába, no, csak dorozsmai kocsi ez.
Vagyis hát mire az a sok nagyzolás.
A rendőrnek már nem volt érkezése válaszolni, mert amint a híd közepére ért a kocsi, lejtő következett, és az idősebb Nemes Nagy a lovak közé csapott. Vágtatni kezdett a két pusztai csikó. Kocsis György el akarta kapni a gyeplőszárat, de őt kapta el az ifjabbik Nemes Nagy a derekánál fogva, és lerántotta a kocsi fenekébe. Ott, az alcserénydeszkákon életre-halálra menő dulakodás kezdődött.
Eközben a kocsi levágtatott a Híd utcába, át a Széchenyi téren, egész a Kiskörútra. A rendőr megpróbálta előkapni pisztolyát a tokjából. Nagy nehezen sikerült is neki. Rálőtt a fölötte görnyedő ifjabbik Nemes Nagyra, aki le is fordult a kocsiról. Ez már a kakasos templom táján történt. Az öregebb Nemes Nagy is pisztolyt rántott, és fejen lőtte a rendőrt, aki hátrahanyatlott. Hogy Nemes Nagy Pál hol ugrott le a kocsiról, azt nem tudni.
A pisztolylövések hangjától megvadult lovak, mint egy westernfilmben, a Felső-Tisza-parton száguldottak tovább. A kocsiban lévő minden anyás és anyátlan vakszög, cibakszög, nyújtószög, saroglyahorog reszketett, minden lánc, vas zörgött rajta, mint az isten haragja. Végül a lovak a szeszgyár mellett, a városszéli utolsó lámpakaróba ütközve, széttörték a kocsit, kivetve belőle az eszméletlen rendőrt.
Ez volt ám a Tisza-parti vadnyugat!
Másnap reggel, mikor Baity Trivó kétségbeesetten Szegeden kezdte keresni a lovait, kisebb sérülésekkel odaadták neki őket. A rendőr fölépült, és száz forint jutalmat nyert a Toronyalján, a városházán. Mind a két Nemes Nagy túlélte a kalandot. Csak hosszú évek múlva kerültek fogságba, s élve ki is szabadultak, akár a mesében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.