Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tirpák betyár

Tirpák Betyár elveszett naplójának kontrasztív elemzése

Béres Tamás

2011. január 26. szerda
A XXI. század magyar irodalomtörténetének egyik legnagyobb klaszterét alkotja mára az a sor dokumentum, melyek a 2010. elején Nyíregyházától hét kilométerre lévő szabolcsi tanyavilág egyik elhagyott épületének padlásán megtalált, az eddig csak mesehősnek vélt, a Tirpák vidéket a világ köztudatába emelő Tirpák Betyár hősi élettörténetét tárja elénk: naplójegyzetek, macskakaparások és bevásárlólisták, valamint egyéb korhű papírfecnik képezik a felbecsülhetetlen értékű forrást, melyek hosszú évekre munkát adnak a témával foglakozó hazai szakembereknek, különösen a Nyíregyházi Főiskola Irodalom Tanszéke irodalomtörténészeinek, ez utóbbiak joggal morcosak is miatta, már csak a munka szó hallatán is.

 

Hol húzódik vajon az ismert mesevilág és közismert hőse, Tirpák Betyár élettörténetének valósága és a fikció közötti mezsgye? Tehetjük fel a mindenki által eddig csak suttogva ismételt kérdést. Mit tudhatunk meg a megtalált forrásokból? Milyen új szemiotikai fogalmakat kell bevezetnie a nyelvtudománynak, hogy a tényleges valójában tudja elemezni ezeket a hihetetlen forrásokat, azt a nyelvi leleményt, amelyek ma már szinte beépültek a nyelvhasználatunkba? Had említsem a „köcsög” szavunkat, mely a dokumentumokban hetvenhétszer fordul elő, s eleddig e szó jelentése mögött a kutatók egy különleges, a Tirpák Betyár számára érzelmi értékkel bíró ivócsanakot gondoltak. Mára már tudjuk, hogy a vidék hőse szájában ez a szó több mint száz, a hangsúlytól és a szövegkörnyezettől függő, jelentéssel bírt, a „szemét köcsög” kifejezés a pandúrokat, a „buzi köcsög” kifejezés a tőle kártyán pénzt elnyerő barátot helyettesíti, a „mocskos köcsög” pedig nem a mosatlan edényre utal, hanem az őt elfogó és hosszú évekig fogva tartó nagybajuszú börtönőrre, akivel élete vége felé, huszonkét éves korában egy életre szóló, két hónapos barátságot is kötött.

A Tirpák Betyár élettörténet több mint ötszáz mese mutatta be, melynek eredetéről már korábban is megoszlottak a vélemények. A leghitelesebb forrást az ezerkilenczázas évek elején több kiadásban, elsőször 1991-ben megjelent Best Of Szabolcsi Betyármesék című mesekönyv jelentette, melyet a híres Betyár- és néprajzkutató Tirpák Sámuel gyűjtött össze, akit sokan a híres Betyár ük-ükunokájának tartanak.

A nyíregyházi múzeum és levéltár munkatársai több tucat irodalomtörténész, nyelvész, történész, régész, mesész, tirpákász és betyárfürkész tudós bevonásával már 2010 elején megkezdte a források restaurálását, rendszerezését és elemzését. Külön kutató laboratóriumot állítottak fel a lelőhelyen, a bizonyos tanyaépület padlásán, illetve a közeli domboldalban húzódó pincesoron is, hátha ide is elnyúlnak az ügy szálai. A pincesor környékén lehetett ugyanis a Betyár búvóhelye, ahová az őt üldöző pandúrok és lányos apák vasvillái elől elbújt, míg a veszély el nem múlt.

A leghíresebb mesetörténetek és az eredeti naplójegyzetek összehasonlítása után elmondható, hogy a mesékben szereplő alakok, mind egytől-egyig valóságosak, tehát, s a Tirpák Betyárról szóló mesékben megírt módon segítették vagy hátráltatták (gyors halálukig) a szabolcsi hős munkáját. Ököl és Könyök, a betyár legrégebbi barátai hosszú éveken át, mintegy két évig segítették, s mint a naplójegyzetekből kiderült, olykor fogalmazási tanácsokat is adtak neki, így a nehezen megfogalmazott hőstetteket is sikerült aztán helyesen lejegyzetelni, pontosan egyeztetve az alanyt az állítmánnyal, s mint tudjuk Ökölnek köszönhető, hogy a jegyzetekben és naplófeljegyzésekben olyan széles nyelvi leleménnyel színes szinonima-készletet alkalmazva jelennek meg a napi történetek: a „szétvertük a fejét” kifejezés mellett a „kirúgtuk belőle a szuszt”, a „hókonvágtuk egy ácsgerendával”, a „széttörtük a bordáit egy fokossal” és a „péppé vertük mindhárom mocskot” kifejezések is megjelennek, árnyalva az aznapi jótettek mértékét, egyben az olvasó számára is körbeírva az eseményt, hogy az pontosan maga elé képzelhesse azokat.

A dokumentumok elemzése egyelőre zárt falak között zajlik, csupán néhány szövegrészlet nyilvános, a kutatások befejeztéig. A források olyan sokszínűek (köszönhetően a ráfolyt fehér-, vörösbor, pálinka és más ismeretlen eredetű szeszeknek), hogy hosszú időt vesz igénybe a teljes katalogizálás, ám néhány naplótöredék, főleg a szerző korai éveiből már elérhető az interneten is, a levéltár honlapján, s a jövőre megjelenő Very Best of Szabolcsi Betyármesék című kötetben.

Ízelítőül álljon itt ugyanannak a történetnek két változata.

 

A nagy lyányrablás

(gyermekmese)

gyűjtötte: Tirpák Sámuel

 

Egyszer vót, hó’ nem vót, valhun a szabócsi homokvidék dombjai mögött, élt egy nagybajúszú, smirgliarcú bétyárlegény, tírpák vót annak annya, apja, hát úgy is hítták, hogy a Tírpák Bétyár. Járta az a vídékket éjjel-nappal, reggeltül estidőig, s azun gondókkodott, hogy mi csínyt követhessen el aznap. Borsot tört az a szakács órra alá, vagy kihúzta a gyufát a többi közül, asztán rossz fát tett a tűzre, oszt olyan füst lett mint még soha, és még soróhatnám gyerekkori gaztetteit a konyha körü’.

Amikó má nagyobb legény lett, barátságot kötött a többi bétyárral, azokkal barangótta bé a vidéket és lopkodta össze a sok kincset, aranyat, pálinkát meg egyebeket. Vót néki két hű társa, aki ha baj volt, ott segítették, ahol tutták, például eliszkóltak a helyszínről, hogy ne hátráltassák a bétyárt a verekedésbe’ és a menekülésbe’. Ököl és Bütyök hőstetteiről régi legendák szólnak, olyan régiek, hogy már én sem emlékszem rájuk…

Emlékszem viszont egy történetre, amiben a Tirpák Bétyár és szerelme, a korcsmáros lyánya szerelemre lobbant. Hogy is volt? Lássuk csak! Had’ mesélem csak el!

Portyázni indútt azon a réggelen a bétyár és két társa, Ököl és Bütyök, gondútták lopkodnak ezt-azt, majd felöntenek a garatra, ahogy szokták, hetente hét napig… de aznap, nagyon fárasztónak találták a rablást, fosztogatást így csak barangoltak, barangoltak lóháton a szabóccsi dombok között errül-arra, arrul-erre. Egyszecsak meglátta űket egy pandúrsereg, vóttak vagy százezren. No, az a három pandúr utánuk eredt, hogy megfogja, majd tömlöcbe vesse űket, a sok gaztettér, amit addig elkövettek. Kergették, kergették egymást oly sokáig, hogy a végire már mind bélefáradtak a nagy kergetőzésbe, oszt megálltak öt perc után pihenni egy kicsit. Majd megint kergetőztek, addig-addig, hogy a pandúrok béérték őket és verekenni kezdtek három, a három ellen. Vót ott nagy csihi-puhi, ütöm-várom, meg hasonló. Végül ebbe is elfáradtak mindannyian és dohányra gyútottak, a pandúrok közbe felvették a jegyzőkönyvet, hogy legyen mivel dokumentálni a nagy űdözést. Miután a betyár és két hű társa feltápászkodtak a nagy beszélgetésbül megindútak a korcsma felé, felpattantak a lóra és átvágtattak az út túloldalára és bétértek az épületbe.

Amint béléptek a Bétyár meg is pillantotta a sötnésben a korcsmáros lyányát, szíve választottját, először mellyeit, combját, fenekit, ahogy köll, utána meg szép mosolyát, meg hasonlókat. Rájacsapott az asztalra, oszt bort kért, hogy bátorság szálljon belé, amivel megszólíthatja szíve szerelmét. Megitta barátaival a bort, épphogy pityókás vót, s kitalálta, hogy énekelget szerelminek, hátha menten-nyomban belészeret. Szó’t is a cigánybandának, akik cimbalmon kísérték, ahogy énekült, tehát mentek utána, amerre sétált a helyiségben. Olyan szép hangja vót a Bétyárnak, hogy valúbban a lyány rögtön belé is szeretett. Ám ekkor haragra gerjedt a korcsmáros, hogy ő bizony nem adja oda a lányát ilyen semmirekellő hős bétyárnak. Sirva fakatt a lyány erre, s kérlelte az apját, hogy ő ezt a bétyárt szereti, a hosszú bajszával, a borvirágaival, a sörszagjával, az illatával-bűzivel együtt. De az apja csak nem adta a lyányát. Ekkor gondolt egyet a Bétyár, hogy egy fondorlattal elrabolja a lyányt, megszökteti, hogy éljenek, míg meg nem halnak. Miközben a két hű társa lefoglalta a korcsma közönségét és véres verekedést imitáltak, a Bétyár beosont a söntésbe a lyányért, hogy magával vigye, az meg megölelte, és oly’ hálás vót neki ezért, hogy az első csók után még pofon vágni is elfelejtette szerelmét… Hmmmm, igazi szerelem volt az, bárki megláthatta…

Kirohantak a korcsmábul, Ököl és Bütyök meg utánuk, oszt lovon elvágtattak a messzi vásárba, hogy bevásároljanak az esti vacsorához. Lovaglás közben tirpák népdalokat énekelgettek, meg csókolgatták egymást, már úgy értem, hogy a Betyár meg a lyány…, de ne féljetek! a ló, Dzsípiesz tutta az irány a vásár felé, ezerszer megjárta már, vitte űket, árkon-bokron át. A teszkói vásárban aztán bévásároltak bőséggel borbul, pálinkábul és kenyérbül, bár fizetni elfelejtettek, no, de hát ilyen feledékeny vót a szerelemtül a Bétyár meg a lyány…

Az estét már a szabócsi dombok ódalába’, a kis pincesoron tőtötték, feltörték a ’lakattot’ az egyik pincérül, tüzet gyújtottak a pinceajtóbul és ettek, ittak beszélgettek, amíg bírták szusszal.

A Tirpák Bétyár és a korcsmáros lyánya úgy turbékkot egész éjjel, mint a galambok szoktak, még tán röpködtek is hozzá. Szerelem vót az első látásra, bárki meglátta, azt mondta vón’. Aztuán már elválaszthatatlan vót a lyány meg a legény egymástul, mintha béklyóval bilincsették vóna össze a kezüket, s éltek míg meg nem haltak… így szólt a mese, talán igaz se vót, de ezt döncsétek’ el ti, ha nem hiszitek fussatok el vélibe!

A Tirpák Betyár naplóban így ír erről az emlékezetes napról:

 

„Emlékezém, hogy azon a napon nagyon be voltunk ba…rangolva a vidékben és betyár barátimmal igen megszomjazattunk vótunk. Három csendőr vett űdözőbe bennünket Nyírtelek környíkkin, ott vágtunk elibük, ahol tuttunk… és kard élre hánytuk őket, köszönhetően az előző napi részegsígnek is. Miután kipihentük a fáraccságokat Könyök javasotta, hogy iggyuk meg valamit, de montam nékie, hogy rendesen beszélje’, ha akar valamit, beszéljen sörrű, borrú, vagy pálinkárú, hogy konkríttan tudjam mirű kell dönteni, mint bétyárvezérnek. Úgy döntöttünk, hogy a Négyös Csárdábba térünk bé, és elindúttunk a Sóstói uccán felfelé egyenessen a pincesor mellett, a megfelelő irányba. Láttuk, hogy bizony még mindig követ valaki…, s láttuk bizony rosszul áll a szénánk, be is ugrottam a portára megigazítani, nehogymá eldüljön vagy mi. Haladtunk utána tovább, osztán meg is lett, hogy ki követett bénnünket, csak az árnyékunk vót az, de estére mindig eleszi a fene valahová. No, bétérünk a csárábba és Könyök aranyat dobott Lákátos Vurlicer zsebébe, oszt az meg ekezdett kornyikánni valamit. Ökölnek jutott eszíbe, hogy a zigányok el akarják húzni a nótánkat, hát rajtuk ütöttünk gyorsan, biztos, ami biztos. Vót ott egy fehírníp a hátsó kamrába, aki mindig úgy igazgatta a pityókás zsákokat, hogy felím fordította a hátsóját, ami fel is ingerrelt kellőképpen, de mielőtt hangot is adtam volna néki, felállítottam a fokosom… a helyíre és hozattam a korcsmárossal egy jó adag pálínkát, a napkoríbúl, annak van ereje, mint a lenyugvó napnak, asztá meg a szokásos kisfröccsömmet ittam keverve, nem felrázva mer annak nem sok értelme van. Ha, jól emlék’zem, pár perczel később már béfelé bódultam az italoktul és miután tönkretettük a berendezést is, elindúttam a lyányért a zsákokhoz, meg-e-ragadtam a segginé, felkaptam a vállamra és barátaimmal meg a fehírníppel együtt ellovagottunk a vásárba, hogy ki tuggyuk fizetni a fogyasztást. A lyány ekkorra már kezdett az idegeimre menni, mert a pofonokon kívül mást is akart, de én rövid távon gondolkodtam, ott hagytam egy árok szélin, hogy várjon meg, majd ha jövőre gyüvünk errefelé megint. A vásárba nem vót nálam készpíz, kártyaparti előtt mindig jó, ha van az embernél. No, a kártyával bémentem a bankba, hogy vegyek fel pízt, de nem akartak adni…, aztán adtak, nyugodjanak békibe. A kártyaparti előtt még vót egy kis dógom a csendőrségen, elszámóni valóm vót velük, de már nem lesz több. Hogy ne menjünk gyalog tovább, leintettük a huszárokat a lovukrul, akik készségesen ideadták azokat, oszt azzal mentünk a beregi pincesorra pihenni a hosszú nap után. Végül itallozásba kezdtünk mielőtt lement a nap, mer’ megszomjaztunk, végül ettünk is valamit, közben a korcsmáros lyánya is előkerűt valahunnan, akivel némi erőszakot alkalmazva, de összefekütem a nyárfák alatt.” – zárja sorait a hős betyár, aki a társaság motorja volt, s mint ebből a beszámolóból is kitűnt vonzódott közösség értékeihez, felkarolta a szegény csapos lányát, s adott a kultúrának is, (jobbról-balról is) ha úgy hajtotta az ösztöne.

A mesevilág és a naplórészletek összevetéséből megállapítható, hogy amit eddig fikciónak hittünk az a valóság pontos lenyomata. Azok a történetek, amin gyermekeink felnőttek, amiből tanultak, igaz. Az a hős, akire felnéztek valódi alakja volt egy legendás kornak, melyből mára már csak a pálinka és a kisfröccs maradt ránk. Itt az idje hát, hogy a nemrég megtalált dokumentumok rádöbbentsenek bennünket arra, hogy ragaszkodni és büszkének kell lenni a múltra, kiváltképp, ha olyan dicső, mint az, amiben a Tirpák Betyár élt.

Forrás: http://www.avorospostakocsi.hu/2011/01/26/tirpak-betyar-elveszett-naplojanak-kontrasztiv-elemzese/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.